Audient Nero – Sztereó Monitorvezérlő Teszt

Ritkán foglalkozunk az igáslovakkal – pedig ők tartják egyben összes projektünket. A héten az Audient Nero részesült abban a megtiszteltetésben, hogy egy szakmabeli vegye górcső alá, majd tollvégre. Alább ez a részletes teszt olvasható.

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki kedvenc stúdiós vesszőparipájával kapcsolatban hasonlóképpen gondolkodik, és a prioritási lista élére helyezné azt a bizonyos lehallgatás névre keresztelt mumust. Mumus, hiszen a milyensége határozza meg a hallottakat, amik alapján mi megpróbálunk tájékozódni, művészi és technikai döntéseket hozni. A “mi” jelen esetben mindenki, aki aktívan részt vesz egy hanganyag elkészítésében (vagy nem annyira aktívan, de számítunk a véleményére), tehát: zenész, hangmérnök, zenei producer, hangszerelő, a stúdióban vendégeskedő rajongó és Róbert Gida és Nyuszi és Nyuszi barátai, rokonai és üzletfelei stb. Fontos megemlíteni, hogy a hangmérnök-ego denevérdédelgetős, bitzsonglőrködős minőséghajhászása közben hajlamos átsiklani azon a nem éppen elhanyagolható tényen, hogy a zenészeknek legalább annyira fontos a fülesutakban hallott élmény. Ez ugyanis közvetlenül hat az előadásukra (hangulat, lelkiállapot, pontosság, tiszta intonáció stb.); felvétel közben végig erre reagálnak, így nem árt ezt is számításba venni… A lehallgatórendszer lelke az akusztika és a stúdiómonitorok, míg az agya az a központi egység, mely az utóbbiakat képes a különböző forrásokkal megfelelő minőségben összekötni és kezelni. Ez a monitorvezérlő. Természetesen szolgáltatásokban, technikai megoldásokban és (hang)minőségeben is elég széles a paletta: a sima, egyszerű hangerőpotitól kezdve az összegző keverőt is tartalmazó aktív, relés szabályozáson át a 22.2 (vagy több…) térhangzású rendszerek kiszolgálásáig mindennel találkozhatunk.

Az Audient cég Nero névre hallgató kütyüje, egy kiváló kompromisszum a szolgáltatások, a minőség és az ár bűvös háromszögében. Masszív, fekete fémház és igényes kivitel jellemzi ezt az – összetettsége ellenére átlátható és könnyen kezelhető – asztali eszközt. Jó érzés ránézni, és dolgozni vele. Meggyőzőek a gombok, kapcsolók, potméterek; nem az a benyomásunk, hogy élettartamuk csak hetek kérdése. A verejtékes munkával összespórolt kagylópénzünkért sokkal többet kapunk, mint azt elsőre gondolnánk.

Összesen öt sztereó, analóg forrás csatlakoztatható a négy független bemenetre: három szimmetrikus, vonalszintű TRS (SRC1, SRC2, CUE) és egy külön hangerőpotival rendelkező aszimmetrikus (AUX), amely lehet RCA vagy 3,5 mm-es mini jack. (Ez utóbbi kapcsolós, tehát ebbe dugva az RCA bemenet automatikusan inaktívvá válik). Ezen felül még van két S/PDIF bemenetünk (TOSLINK optikai + COAX) és egy külön hangerővel ellátott TALKBACK is, melynél választhatunk a beépített mikrofon ill. a külső bemenet (XLR, fantom táppal vagy anélkül) között. Három hangfalpárt (MAIN, ALT1, ALT2) tudunk kiszolgálni, és rendelkezésünkre áll egy mono SUB kimenet is, mely függetlenül kapcsolható, vagy bármely hangfalpárhoz hozzárendelhető, de önállóan nem használható (például mint egy negyedik, mono stúdiómonitor-kimenet). Mindegyik hangfalnak szánt kijárat maximális kimeneti jelszintje +12 dBu, míg a maximális bemeneti jelszint a források TRS bejáratain +18 dBu. Ez a 6 dB-es különbség elsőre furcsának tűnhet, de a gyakorlatban nem okoz gondot. (Valószínűleg tudatos döntés volt, mert az Audient asztali, számítógépes audiointerfészei is jellemzően ilyen maximális kimenetin jelszinttel bírnak.) Négy önálló (!), külön szabályozható és utanként forrásválasztóval ellátott fejhallgató-kimenettel garázdálkodhatunk. Ezek közül az első (a hangmérnöknek szánt) kicsit magasabb minőségi követelményeknek felel meg, így elvileg ez való “kritikus” lehallgatásra, míg a másik három a művészeket hivatott kiszolgálni. Torzításmentesen és tisztán szólnak, nem zajosak. Elég hangosak, maximum egy kicsit extrémebb hangerőigény esetén lehet szükség (a művészek számára) egy nagyobb kimeneti teljesítményű, stúdiós fejhallgató-erősítőre.

A ház előlapján csak az első fejhallgató-kimenethez tartozó 6,35 ill. 3,5 mm-es TRS aljzatok kaptak helyet (ezek párhuzamosan kötve, ugyanahhoz az erősítőhöz csatlakoznak). A hátlapon a ki- és bemenetek mellett a külső tápegység csatlakozóját, a ki/be kapcsolót ill. a TALKBACK háromállású forrásválasztóját (belső, külső, külső +48 V) találjuk. A kezelőszervek (logikusan) a készülék fedlapján helyezkednek el, a középső zónában a legfontosabbakkal. Kicsit balra a bemenetválasztó (aktív állapot esetén világító) gombok: SRC1, SRC2, ALT, CUE. Ha az ALT bemenetet nyomnánk meg, akkor a fedlap bal szélén, felül – a beépített talkback mikrofon alatt – találjuk a hozzá tartozó forrásválasztó kapcsolót. Itt dönthetjük el, hogy az alternatív bejáratunk az AUX legyen (melyhez tartozik egy +/-10 szintszabályozó poti is), vagy a két digitális forrásunk (COAX/OPT) valamelyike. Az aktuális döntésünkről a források neve mellett található LED-ek adnak tájékoztatást. Az S/PDIF bemenetek 44.1 kHz – 192 kHz/24 bit felbontásig bármit képesek fogadni. Mivel a készülék egy darab sztereó D/A átalakítóval rendelkezik, amikor éppen a digitális források közül választunk kell egy kis idő, hogy az ráálljon a bejövő jelfolyam órajelére. Ha ez megtörtént a visszajelző LED folyamatosan világít, ha nem akkor villog. Ez a konverter egyébként elég jó minőségű ahhoz, hogy bátran használjuk fő bemenetként, amennyiben a számítógépes audiointerfészünknek van megfelelő digitális kijárata. A szimmetrikus, vonalszintű bemenetekhez képest – ahol a maximális bemeneti jelszint +18 dBu – +16 dBu az “álomhatár” (0 dBFS). A CUE alapesetben a “játékos” fejhallgatókat táplálja, de gyakorlatilag ez is csak egy szimmetrikus vonalszintű bejárat, ami bármire használható. Teljesen középen találjuk a kivezérlésmérőt (ami az éppen aktuális forrást mutatja), a nagy hangerőszabályozót és alatta a DIM ill. CUT gombokat. Ettől jobbra a kimenetválasztók (hangfalak) kaptak helyet szintén világító gombok formájában. Ezek a már említett MAIN, ALT1, ALT2 és SUB, alattuk egy-egy kisebb POL és MONO “nyomattyúkkal”. A POL a bal oldal polaritását fordítja meg (ellenfázis), míg a MONO összegzi a két oldal jelét és úgy küldi az aktuális kimenetre. A készülék jobb szélén találjuk a négy fejhallgatóút szintszabályozóját és a hozzájuk tartozó forrásválasztást aktiváló kapcsolókat.

És itt “Álljunk meg egy szóra!”. Idáig minden átlagosnak tűnt, de mégsem az. Hogy világosabb legyen miért, egy kicsit kanyarodjunk vissza a technikai megoldások témaköréhez! A közvetlenül potmétert használó hangerőszabályozás hátránya (akár aktív, akár passzív kivitelezés esetén), hogy a sztereó két oldalának precíz együtt-futása némi kívánnivalót hagyhat maga után. Ráadásul a különbség a poti állásának függvényében folyamatosan változhat. (Tipikusan, mikor teljes némaságból kezdjük el “tekerni a volumét” először csak az egyik oldal szólal meg, majd felzárkózik mellé a másik is, így például nagyon alacsony hangerőn a sztereó egyensúlyt meglehetősen nehéz megállapítani.) A másik véglet a diszkrét lépésekben dolgozó, relés, aktív megoldás, amely hangminőségben és sztereó együtt-futásban a legmagasabb követelményeknek is megfelelhet, viszont ez sajnos az árban is erőteljesen megmutatkozik. (Nem beszélve arról, hogy van, akit a relék halk kattogása idegesít.)

A Nero esetében a fő hangerőpotin közvetlenül audio jel nem halad át, csak a kimondottan transzparens és nagyon precíz sztereó együtt-futást biztosító “Precision Matched Attenuation Technology” névre hallgató egység vezérlésére szolgál. Igaz, ez nem relés – hanem egy lépésenkénti szintszabályozásra képes chip használatát takarja –, ennek ellenére a hangminőség mégis elég meggyőző. A lépések közötti átmenet folyamatos, nincsenek zavaró kattogások vagy sercegések. A fejhallgatók hangerőszabályozói is csak vezérelnek. Itt nagyon halkan (főleg hosszú basszushangoknál) érzékelhető némi kattogás, de ez csak szigorúan a füles hangerő tekergetése közben jelentkezik, amúgy nem. A jeleket sem közvetlenül a gombokhoz tartozó kapcsolók kapcsolják, azok csak vezérelnek. Az összes forrás és hangfal kiválasztását relék biztosítják, így a közvetlenül kapcsolt megoldásokhoz képest nincsenek hatalmas és idegesítő pattanások. Arra azonban nincs lehetőség, hogy egyszerre több bemenetet hallgassunk, vagy egyszerre több stúdiómonitor-kimenet (pár) működjön, persze a SUB bármelyikhez hozzárendelhető. (Az egyszerre több stúdiómonitor pár megszólaltatásának amúgy sem lenne értelme: mivel ez egy sztereó monitorvezérlő, nincsen lehetőség kimenetenként más-más bemenetet választani, hogy ezáltal például 5.1-es rendszerhez lehessen használni.) A DIM funkció sem okoz hirtelen hangerőesést vagy ugrást, hanem egy kellemes ki- ill. beúszás segítségével oldja meg a feladatot. (Valójában nem kapcsol, hanem a PMAT egységnek szól, hogy halkítani kéne…) Az összes útvonalválasztás (routing) könnyedén programozható. Ez a fejhallgató-kimenetek esetén kimondottan előnyös: a kívánt kimenethez tartozó SRC (source) gomb megnyomásával bármelyik bemenetet hozzárendelhetjük a négy közül, így akár négy független utat is létrehozhatunk (1 hangmérnök + 3 zenész). Ha az egyes számú füleshez nem választunk egy bemenetet sem, akkor azon automatikusan az a forrás jelenik meg, amit éppen a hangfalakon hallgatunk. Ilyenkor a fejhallgatóban a MONO és POL funkciók is működnek.

A “Smart Touchpoints”-nak nevezett megoldásnak köszönhetően a berendezés egyéb szolgáltatásai is kiválóan programozhatóak. Például a gyári -15 dB-es DIM mértékét is megváltoztathatjuk: nyomva tartjuk a DIM gombot amíg az villogni nem kezd, majd a “nagy hangerőt” odatekerjük ahová akarjuk, ezután ismét megnyomjuk a DIM-et és a beállítást el is mentettük. Ugyanígy össze lehet szintezni a kimeneteket is (+/-15 dB között). Ha mono lehallgatót is használunk, nem kell mindig mellényomni a MONO gombot, mert ez is programozható és eltárolható; akárcsak az, hogy melyik hangfal(pár) mellett szóljon a SUB, vagy hogy melyik fülesútban jelenjen meg a talkback. Ez utóbbi gombocskája és a hozzá tartozó gain poti a motyóka bal alsó szegletében várja, hogy kezelésbe vegyék. Ha aktiváljuk, automatikusan bekapcsolja a DIM-et a hangfalakra, de a fülesekben megszólaló zenét nem halkítja le. (A DIM amúgy sem hatna a fejhallgató-kimenetekre, és nincs külön erről gondoskodó szolgáltatás.) Ez gyári állapot, ezen nem változtathatunk. Sajnos a készülék gyenge pontja a talkback, főleg a beépített mikrofon, ami halk és meglehetősen zajos. A külső mikrofonbemenet már alkalmasabb erre a célra, bár itt is inkább egy nagyobb érzékenységű kondenzátormikrofon használható valóban jól, egy sztenderd dinamikus versenyző csak nagyon közelről ad kielégítő eredményt. Engem, azért nagyon nem vágott mellbe a talkback minősége: általában ez a monitorvezérlők leginkább alultervezett része, így már megszoktuk, hogy a kommunikációhoz oda-vissza mindig külön mikrofonokat kell használni, rendes előfokokkal, a hangkártya keverőjén vagy a DAW szoftveren keresztül stb. monitorozva…

Ettől eltekintve egy tényleg kiváló kütyüvel van dolgunk, ami az árkategóriájánál lényegesen magasabb lehallgatási minőséget tud biztosítani, nem beszélve a négy független füles-kimenetről, és a programozhatóságról! Kimondottan transzparens és a kezelhetősége tényleg zseniális. Az erre a mezőnyre jellemző csattogó, pattogó, recsegő kapcsolók helyett egy meglepően profi és csendes működést valósít meg. Ha valaki nem akar több százezer vagy akár millió kagylópénzt eltapsolni a tudományos-fantasztikus kategóriára, ez mindenképpen jó választás lehet.

Hidasi Barnabás